2015. október 30., péntek

Anton Pavlovics Csehov: Sirály és William Shakespeare: Romeo és Júlia

Csehov a nagy realista orosz irodalom kiemelkedő képviselője. Az elbeszélés műfajában egyedülállót alkotott. Emellett külön értéket képviselnek újszerű dramaturgiával megírt mesteri színművei, melyek közt a legjelentősebbeket e kötet is tartalmazza. Csehov legjobb hősei nem békélnek meg a sekélyességgel, de ugyanakkor nincs erejük ahhoz, hogy legyőzzék. Legfontosabb pszichológiai vonása a tudat és az akarat összeütközése. Lukács György szerint (A modern dráma elmélete): „Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig – már ahol vannak – egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás – s utána, megint a régi csend, az orosz sivatag csendje.”

 A Romeo és Júlia (1595) témájának alapja egy olasz novella: Shakespeare a kor szokása szerint nyúlt ismert témákhoz, és teremtett azokból új, önálló alkotást. A novellából kiindulva írta meg a líraiság és a tragédia szintézisének a remekét. Párkapcsolat, szerelem, érzékiség, családi viszály, ifjú nemzedék és öregek ellentéte: örökké aktuális élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál oly költőiséggel és drámaisággal megfogalmazva, hogy a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerelmes művét ünnepelhetjük a darabban. A létezés fő misztériuma, a szerelem – az élet maga – és a halál egy alkotásban: a mindenkori ifjúság megdicsőülése és az értelmetlen halál elutasítása.

... igazából nem készültem bejegyzést írni egyik híres drámáról sem. És hogy mégis miért tettem? Hogy ha bár röviden is, de annál meggyőzőbben tudjam kiritzálni az összes olyan oktatási rendszert, ami ezen remekműveket nyomja le 16, 17 éves gyermekek torkán... szerencsétlenebb esetben egy életre elvéve a kedvüket a drámától, mint műfajtól. Pedig lehet ezt másképp is. Szerencsére.
Idén A vadkacsát olvasva (a Bányavidékre ki se térek, mert ugye az túl modern lenne... túl aktuális...túl érhető) azon gondolkoztam, hogy miért idegenkedtem én a drámáktól... mostmár eszembe jutott és tudom... brrr...És ha már William... Sok hűhó semmiért.
Sok dráma áll még előttem. És biztos vagyok benne, hogy sok lesz közülük kedvenc. 
De ez a két mű mutogatni való szerintem a mit ne háziolvasmánynak kategóriában... komolyan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése