– Mi az, hogy pornó? – kérdezte Odette, Marta és Marius lánya.
– Látod, mit értél el? – mondta Caroline. – Kincsem, a pornók pónikról szóló izgalmas történetek.
– Kár, hogy nem írsz pornókat – mondta Odette sajnálkozva.
Kerstin Gier könyve tipikus „női regény”, melyben sikeresen ötvöz egy
kényes tabu témát egy napjainkban játszódó történettel. Mindezt
szarkasztikus, jó humorral tálalva, miközben olyan örök témák, mint
család, barátság, házasság és hűség is terítékre kerülnek. Megéri élni!
Vegyük bátran kezünkbe a sorsunkat! Vállaljuk fel az életünket és ne
mások elvárásainak akarjunk megfelelni… – üzeni olvasóinak. Pedig
főhőse, Gerri úgy érzi, hogy az élete vakvágányra került. Teljesen
kilátástalannak látja a jövőjét, hiszen még mindig szingli, váratlanul
elveszítette az állását is, és senkire sem számíthat. Kétségbeesésében
úgy dönt, hogy véget vet az életének, de elhatározza, hogy előbb
búcsúlevelet küld a rokonainak, barátainak, ismerőseinek és végre
szembesíti őket az „igazsággal”, azaz fellebbenti a fátylat a képmutató
viselkedésükről. Egy váratlan esemény következtében az alapos
előkészítés és tervezés ellenére Gerri terve azonban meghiúsul, és ekkor
elszabadul a pokol, hiszen a levelei már eljutottak a címzettekhez.
Viszont ez a véletlen vagy netán karmikus esemény új, izgalmas
fordulatot hoz Gerri életébe.
A fülszövegben benne van igazából minden, amit a könyvről tudni érdemes.
Valami fura kettős érzés van bennem. Nem tudnám azt írni, hogy tetszett. De az se lenne igaz, ha azt írnám, hogy untam, vagy nem tartottam szórakoztatónak.
Nagyon jó humora van a szerzőnek és alapvetően szerettem a stílust. Mégis sokszor volt az az érzésem, hogy összecsapott és ez is csak egy példány Gerri 2 hét alatt rendelésre írt könyveiből...
Fülszöveg alapján választottam. A borítója viszont valami borzalmas (különösen, ha összehasonlítom a szerző többi könyvével...). A regény valahol a kettő között van. Azért talán mégis közelebb a fülszöveghez.
Olyan egyszer olvasós, nevetős, de többször nem elővevős. Egyszer viszont kíváló szórakozás mindenkinek, aki valami könnyedre vágyik.
Nem haragudhatunk meg valakire, ha megmondja az igazat.
Nem elképzelt dolgokat kívánunk meg. Az irigység nagyon is fantáziátlan.
Azt kívánjuk meg, ami kézzelfogható, amit naponta látunk.
Pszichopata sorozatgyilkos tartja rettegésben és izgalomban az FBI
viselkedéstudományi részlegét. „Buffalo Bill” az áldozatul ejtett fiatal
nőket megnyúzza, hogy bőrükből hódító ruhát készítsen magának. Férfi
létére gyönyörű nő akar lenni – mint hajdan a mama volt…
Különös névjegyet hagy áldozatai torkában: az átváltozás jelképét, a hátborzongatóan csodálatos Halálfejes pillangó gubóját…
Csak egy másik gyilkos, az elmegyógyintézetben őrzött zseniális
pszichiáter, Lecter doktor segíthet: egyedül ő ismeri „Buffalo Bill” és a
Halálfejes pillangó titkát…
Fog-e beszélni Lecter? Ha igen, mikor és kinek?
Az idő sürget – a következő áldozat már a gyilkos fogságában várja a szörnyű halált…
Állítólag krimi, mint műfaj. Igazából tetszett. Nem lesz nagy nagy kedvenc, de határozottan jól szórakoztam olvasás közben.
Tudom, hogy klasszikus a kategóriában. Azt is, hogy a film a könyvtől is ismertebb. Persze én még nem láttam. Ezért valamilyen szinten megvoltak az elvárásaim. És bár veszélyes így nekikezdeni bármelyik könyvnek, mert sokkal könnyebb csalódni, ez most nem így lett.:)
Ha az ember okos, az egy csomó dolognak elveszi az ízét. ... Az ízlés luxus.
Nagyon klassz hangulata volt. Nem találtam benne semmi borzasztót. Igazából félelmeteset se nagyon. Olyan helyzeteket, embereket, amik-akik felkeltették az érdeklődésemet annál inkább.
Kicsit zavart az akciófilm-szerűsége a könyvnek, de tényleg hiányosak az ismereteim a krimi területén, ezért nem tudom megítélni, hogy ez most annak a kötelező része, vagy nem...
A felét kb. egy szusszra elolvastam. Ott valami megtört. Az a rész volt, amikor a pszihiáter lehallgatta Lecter beszélgetését Clarice-al.
Nem tudom azt se, hogy mennyire szokás, az igazából negatív szereplő mégis pozitív bemutatása? Hisz Lecter nem csoportosítható egyértelműen a negatív oldalra... (azt hiszem, én se lettem volna alkalmas az őrzésére).
Mindent egybevetve tetszett. Egy pici hiányérzetem maradt. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi, de érzem a ki nem töltött helyet. Talán Lecterre lettem volna kíváncsibb? Talán... Lehet, hogy alkalmat teremtek a későbbiekben az első rész elolvasására. Remélem akkor jobban össze fog állni a kép. Hisz különben tényleg egy zseniális könyv.
A főhősnő karaktere tetszett a legjobban. És nem rossz a cím kapcsolata se a regénnyel. Nagyon nem... Harris azért értette a dolgát:)
Nos, Clarice, sikítanak még a bárányok?
Rakonc fölpattant.
– Sajnálom, barátaim! Elég volt! Slussz-passz! Megyek!
A többiek elképedtek.
– Mégy? Hová?
– Jó kérdés – bólintott Rakonc, egy kockás koffert húzott elő a
galagonyabokor tövéből, és mellé térdelt. – Nagyon jó. Érett, okos,
remek kérdés. Nem is tudok válaszolni rá. Én ugyanis nem valahová
megyek, hanem innen el. El!
A világ már nem olyan, mint régen. Nincs béke, nincs nyugalom, mert
rémek tartják rettegésben a Kiserdő-lakókat. Köztük is kiváltképp egyet,
a Félőlényt. És rá akarják venni, hogy csapjon fel közéjük, akkor nem
esik bántódása. Hogy sikerül-e rábírni? Meglátjuk. Egy biztos. Kiderül,
hogy szörnnyé válni könnyű. Szörnyen könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a
nehéz…
Mese? Vagy mégsem?...
Olyan, de olyan szépen mesél Békés Pál. Már a szereplők nevei is: Csupánc, Rakonc, Porhany és a hűtlenné lett Csatang... ezek a leírások... és a történet... elbűvölő. Mese a látható és láthatatlan félelmeinkről, a szörnyekről és a legyőzésükről. A szörnyek szörnyen ostobák, nekem elhihetitek. Nem tudják, hogy hiába
égették el a könyvtárat, a történetek attól még megmaradnak. És amíg
vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a
mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.
Nagyon szerethető mese. És több is annál..., mármint ha lehet egyáltalán bármi több egy remek mesénél. Talán nem. És nem is kell több legyen.
A Kiserdőt pedig meg kell őrizze mindenki. Ki ki magának. A saját Kiserdejét.
– A világ a szörnyeké!
A Félőlény tudta, hogy sajnos igazat bőg, mégis mulatságosnak találta a kalimpáló, szőrös egyszeműt.
– Sose fogjuk tűrni, hogy ilyen incifinci Félőlények az utunkba álljanak!
Soha!
– Lehet, hogy az utatokba nem, de legalább közétek sem – hangzott szelíden. – És az is valami.
– De ugye nem fogja nekem kirámolni a bódét?!
Felfortyantam.
– Talán úgy nézek ki, mint egy bűnöző?
– Nem. Úgy néz ki, mint Adolf Hitler.
– Na látja, erről van szó – feleltem.
2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy
ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke,
demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár… Ebben az új világban
a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.
2012-ben jelent meg, tehát még mindig viszonylag friss. A fülszöveg további folytatása (bár ez inkább már elemzés..., ám jelenleg nincs szándékomban hasonlót írni, ezért megtartom ezt is...)
Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus
figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy
milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban,
ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok
és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a
megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit
bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban
várt megjelenéseként beszélnek róla.
Figyelemfelkeltő társadalomkritika. Rengeteg sztereotípiával.
Nem egészen tiszta számomra, hogy a társadalomkritika ezen formája nekem bejön-e, vagy sem? Vagy ugyanúgy értem-e, ahogy a szerző az alkotás közben? Szükséges-e egyáltalán ugyanúgy érteni? Egyáltalán egyet értek-e ezzel a társadalomkritikával? Teljesen, vagy részben? Akarja a szerző, hogy egyetértsek vele? Vagy valami egészen mást akar, csak én nem veszem (vettem) észre, hogy mit...?
Mindenképp érdekes könyv, sok helyen mosolyt csal az olvasó arcára, hiszen rendesen műkik a görbe tükör effektus.
Azért szerintem a sztori és a dizájn sokkal jobb/erősebb, mint ahogy kivitelezve lett.
Magamban megállapítottam, hogy a telefon nem alkalmas olyan emberekkel folytatott beszélgetésekre, akiknek nincs fülük a hallásra.
... A film számomra legemlékezetesebb jelenetében ez a talajvesztett és végtelenül elkeseredett művész odaroskad egy szerzetes lábához, és így szól:
- Atyám, nem vagyok boldog!
A szerzetes őszinte érdeklődéssel néz fel a breviáriumából:
- Hol olvastad te azt, édes fiam, hogy boldognak kell lenned?
Úgy érzem, hogy ppt nem lehet olvasni, befejezni és venni egy másik könyvet. Sok kell belőle. Mert jólesik. Akkor is, ha ismétlődnek a történetek. Ismétlődnek a gondolatok. Mert válogatás. Mert minden egyes történetben az ember csak önmaga lehet. Nem is kell más legyen. Sőt, a hitelességet szem előtt tartva, az lenne a fura, ha nem így lenne. És amúgy is... kellenek ezek a gondolatok. Nekem legalábbis egész biztosan.
Nem akar meggyőzni. Nem recepteket ír le. Legjobban a sztorikat szerettem. És az egész könyvet átható derűt és nyugalmat. Mert az olyan mennyiségben van meg benne (mindkettő), a sorok között csordultig, hogy mindenkinek jut belőle. Csak legyen ereje az embernek felvenni.
A boldogtalanság nem történik velünk, azt mi állítjuk elő.
És hogy miről is szól? Hogy miért nem éri meg játszmázni. Hogy kell-e nekünk egy olyan kapcsolat, amit játszmázással szerzünk meg?..., hogy mitől is félünk igazán. Hogy miért nem kell félni ... a képzeteinktől. És olyan közhelyes dolgokról is szó van benne, kevésbé közhelyes módon, mint a boldogság, boldogtalanság, ezek illúziója. A család. A nem tipikus család, mint létforma. Hogy mikor is van létjogosultsága a hazugságoknak.
És ami számomra a legfontosabb volt. Hogy mennyire nem éri meg túlértékelni dolgokat.
Most egy pici szünet fog jönni a kapcsolatunkban, de már alig várom a következő popperpétert. Azt hiszem ez olyan örökszerelem lesz nálam, mint leinerlaura, vagt fodorsándor...:)
Az önmagunkon tett erőszak ugyanis a harmadik olyan dolog a szerzés-birtoklás és a felejteni nem tudás mellett, ami halálbiztosan azt eredményezi, hogy még halvány reményünk se lehet arra az állapotra, amit azzal a szóval szoktunk kifejezni, hogy boldogság.
Vallomás a lelki gyógyító ritka diadalmáról és gyakori bukásáról
És így van rendjén. Az átélt iszonyatok idővel legendává szelídülnek, a legendákat kiszínezzük és sztori lesz belőlük, a sztorik pedig törékenyek és változékonyak, mint az álom.
Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink – tanítja Shakespeare –, s törékeny életünk álmok veszik körül.
Olyan volt ez nekem most, mint egy útravaló. Jókor találkoztunk.
Sok érdekes történet. Valós történetek és ami a történeteken túl van. Vagy csak egyszerűen mögöttük.
Miről is szól ez a Popper Péter alkotás? Ez a műve a felismerhetetlenné változtatott pszichoterápiás esetek
esszé-szerű leírása, a gyógyításba vetett remények és csalódások,
sikerek és kudarcok krónikája. Tanulságos, az olvasó személyes életében
is felhasználható, sőt mellesleg szórakoztató írás. Tulajdonképpen
kegyetlenül őszinte vallomás egy gazdag és érdekes pályáról, amelynek
alkonyi fényében sajátos módon tükröződnek a múlt és a jelen eseményei.
Ebben a könyvben egyetlen dolog nem fordul elő: ítélkezés a kliensek
viselkedése, reakciói felett.
Nagyon tud mesélni. Nagyon tud okosan mesélni. Lágyan. Szeretettel mesélni. Mindezt olyan természetességgel, hogy egy kandalló előtt érzi magát az olvasó, egy bögre forró teával és csak jólesik neki hallgatni a történeteket.
Még sok PP vár rám, ebben egészen biztos vagyok. Akkor is, ha volt egy, két rész, amit nem igazán értettem, hogy miért is itt és most. De elolvastam azokat is és igen, gazdagították azt a bizonyos batyut, amit az elején úgy fogalmaztam meg, hogy útravaló...
Ameddig tart a bűntudat, addig tart a bűn is.
Jó érzés volt olvasni. Mert csodák márpedig vannak. És ennek az elfogadása már rengeteg muníciót jelenthet bárkinek, aki útnak indul.
Különleges lett a végére a hangulata, hisz PP hangulata is változott (a fájdalom, a halálfélelem úgy éreztem végig, hogy inkább saját-, mint esettanulmány). Ettől talán személyesebb lett és egy picit megrázó is. Ezzel együtt se vesztette el a derűjét, a realitásérzékét és objektivitását.
Várom a következő PP könyvet.
Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. En úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.
Akkor majd mi ketten, maga meg én, a hűségből adunk leckét a világnak!...
Ezzel elkéstem. Nagyon.
Tizenöt, tizenhat évesen a kedvenc filmeim egyike volt. Ha nem A kedvenc. Igen. Az új változat. A Kegyetlen játékok: Reese Whiterspoonal, Sarah Michelle Gellar-el és Ryan Phillippe-el. Nem mondom, hogy az erkölcsileg, etikailag rendben volt, de arra azt tudtam mondani tizenévesen, hogy igen, ez egy klassz film.
Huszonévesen a könyvről már nem tudom ugyanezt leírni. Pedig szeretem a levélregényeket. A szerelmi szálakat is. A cívódásokat. A féltékenykedéseket. Az áskálódásokat. De a szint és a stílus, ami a könyvhöz tartozik megmaradt a tizenéves szinten.
A film új változatában ez jobban ki van hangsúlyozva (fiatal szereplők), talán azért fogadtam el a film változatban olyan dolgokat, amiket a könyv esetében érthetetlennek tartottam, vagy bárgyúnak. De semmiképpen nem szórakoztatónak
Nem beszélhetünk kedvenc szereplőről, vagy kedvenc jelenetről.
Nyilván Cecile édesanyja azért kitűnik (negatívan) ebből a nem feltétlenül szimpatikus szereplői csoportosulásból is.
És igen, ez azon kevés művek egyike, ahol egyértelműen maradni fogok a filmnél. És bár eddig vágytam rá, de nem biztos, hogy érdekel a régebbi, kosztümös filmváltozat. Mármint az eredeti. Megmarad nekem a Cruel Intention gyerekkori kedvencnek, mert megteszi. A könyv pedig a feledés jóleső és megszépítő homályába fog veszni. Ugyanis szeretem a nagyon szép ruhás történeteket, a szerelmi szálakat és végképp nem én vagyok az, aki ragaszkodik a happy endekhez (bár tény, hogy ellenemre se szoktak lenni), de még a végjátékok versenyt is a film nyerte meg. Nem is értem, hogy is gondolhatták komolyan ezt a mindenki kihal a végére, vagy boldogtalan lesz befejezést. Vannak könyvek, ahova illene ez a vég. Nálam ez most nem ilyen volt.
Elég nekem az a fájdalom, hogy többé már nem szerethetem. Gyűlölni őt – már sok lenne nekem.
– Mindent megadnék azért, hogy normális családom legyen.
– Mit nevezünk normálisnak? – kérdeztem.
– Minket semmi esetre sem.
Azt íra a fülszöveg, hogy romantikus, humoros, példátlan. Mindhárom jelző igaz.
Mégis, valahogy hihetetlen, hogy mennyire sikerül a szerzőnek távol tartania a szereplőktől. Mármint engem, az olvasót. Nem tudom eldönteni, hogy ez tudatos és szándékos, vagy csak egyszerűen így alakult. Lehet mások egész másként vannak velük, csak én érzem kívülállónak magam. Nem, nem a történetből. Az úgy rendben is lenne.
De kívül maradottnak érzem magam, ami a romantikát, a humort, vagy a különleges eseményeket illeti... ezzel együtt is megvan az a hangulat, ami olvashatóvá teszi a könyvet és érdekessé.
Ám szerethetővé nem. És a rajongás is elmarad.
Amint te megváltozol, minden megváltozik körülötted. Ez a mágia!
Az is fura, hogy az utazások és a kalandos rész sokkal kevésbé szórakoztató, mint a 21. század. Pedig érzésem szerint annak kellene lennie. Legalább annyira, mint az iskolai eseményeknek. Végülis ez benne a plusz, ez benne a más. Vagyis ez kellene legyen...
Ami a javára írható, hogy amiután igazából nem történik az egész részben semmi lényeges, a végén a meseszál szövésével azért eléri, hogy az olvasót érdekelje ám a következő rész is:)
Aki hisz a véletlenekben, az nem fogta fel a sors hatalmát.
Éreztem, hogy valamiféle színházban veszek részt, ahol nekem teljesítenem kell az óvodási normát.
Én ezt a könyvet nagyon akartam szeretni. Talán ez nem tett jót nekünk.
Megtetszett a címe, már nagyon nagyon rég el szerettem volna olvasni. Igazából úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy miről is szól. De már előre szerettem.
És olvasás közben úgy éreztem, hogy egyre fogy a szeretet. Pedig kedves történetek voltak. Sokat közülük megmosolyogtam. Ilyen volt Lázár Ervin története, de lehetne itt azért még sorolni a neveket.
És mégis valahol zavar, hogy nem szerettem annyira, mint olvasás előtt. Másképp akartam. Jobban...
A műsorra igazából nagyon homályosan emlékszek. Fiatal is voltam, azt hiszem a Wald Disney még jobban lekötött akkoriban. De arra emlékszek, hogy nagyon jó hangulatú volt, melegséggel teli és az otthonosság a következő jelző, amit hozzá tudnék társítani. Épp ezért nem szabadul tőlem olyan könnyen Vámos. :)
A szerzőtől még van két mű, amit meg szeretnék ismerni. Elvárások nélkül.Talán úgy könnyebb lesz.
Tudomásul vettük, hogy az élet úgy zajlik, ahogyan, és épp ezért nem szabad részt vennünk benne. Mindenben és mindenkiben valami rosszakaratot szimatoltunk.
Én nem történetekben, hanem hangulatokban emlékezem. A
történetekre is. A gyermekkoromra is. Az estékre és reggelekre. Arra
is, amit szeretek, a jövőre is mindig így gondoltam. Az életem is
egyetlen délután, ha össze tudtak gyűlni benne, akik sosem voltak, nem
lehettek együtt.
...
– Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak.
Valami csodálatos illattal kezdődött, még szeptember elején. Sőt még
előbb, iskolakezdés előtti héten. Egyszer kaptam egy doboz színes
ceruzát.
Az eleje annyira az enyém volt... minden egyes mozdulat, minden illat, minden pillanat, minden lépés, az összes ablakon kinézős táj. Benne volt a hely, ahol felnőttem. Minden sorában. Akkor is, ha nem egyezett a leírt az én valóságommal. Mégis eleven volt minden macskakő, minden nyár esti harangszó, utcák, mezők, emberek, érzések. A sajátjaim.
Másokkal megszerettethetem a gyermekkorom? Nem. Újra
sem élhetem fájdalom nélkül a hangulatait, soha többé. Pedig egyetlen
közérzet hiányzik azóta a napjaimból: a teljesség tudata még egy
pillanatra. Hogy visszasétáljak, elvánszorogjak valahogy még a régi
szülőházig, haza...
És utána már igazából sokadlagos volt, hogy miről is szól igazán. Mert egyszerűen éreztem, hogy sokkal több, mint hangulat. Pedig hangulatnak se lenne kevés. Több, mint szavak. Pedig szavakban mérve is kellő súlya van. Valami nagyon meghitt. Valami nagyon személyes. Valami, amit nem biztos, hogy akar az olvasó. Mégsem tudja letenni. Mégis érdekli. Mégis szereti.
És jöhetnének tovább a közhelyek. Hisz miről is szól igazán? Nem tudom, hogy ez fontos-e?... Szeretet, szerelem, gyász, annak a feldolgozása, magány, barátok, túléles. És annyi bohémság, amennyinek a negyede is távol áll tőlem. Mégis könnyedén tettem magam túl rajta. Igazán.
Az izgágaság álmai a könyvtárakból mind papírrepülőket
hajtogatnának, évszázadokra visszamenőleg és évszázadokra előre.
Gyermekkoromban volt egy időszak, amikor pilótának készültem.
Képzeletben voltam a papírrepülők pilótája. Szerencsére a tiszta, de
kegyetlen gyermekálmok sosem következnek be. Szerelmese vagyok az égnek,
de az csak a földről látható igazán. Mit is kezdtem volna a fentről
látható mozgó tájjal! Én mindig a mozdulatlan délutánokat szerettem...
Még szeretnék Lászlóffy Aladártól olvasni. Eddig csak a verseit ismertem. Egy különleges világ. Néha zavaros. Néha tényleg nagyon zavaros. De egyelőre még kíváncsivá tesz. Szerettem.
– Veszélyes, amit mostanában művelsz magaddal. Olyan
ez, fiam, mintha ok nélkül jó messzire utaznál, hogy aztán órákig
kelljen várni a hazatérő vonatra.
Nem illettünk össze, egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.
( Németh László, Démusz Ella)
Magyar irodalmi szerelmeskönyv. Elegáns bulvár. Futószalagon jönnek a történetek. Felületes.
Apró szeretetmorzsák. Apró késszúrások. Apró igazából a teljes alkotás.
Megmarad az egész a facebook világában.
A szereplők legtöbbje azért nagyon szerethető. A késszúrásokkal együtt is.
Meg szeretném ismerni Lesznai Annát. És még jónéhány Nyugatos és nem Nyugatos szerzemény is a várólistámra került.
Ezért megérte.
Egész életemben nem akartam mást, mint nem férfiművészetet adni. Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.
( Lesznai Anna)
Ki küldi a gyerekét bentlakásos iskolába? Tiszta Roxfort. Csak itt
nincsenek helyes varázslófiúk, mágikus cukorkák és repülésórák.
Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai
középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb
barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így
aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy
bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne
St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha
nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat
törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia
csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig
sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében,
amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig
és megolvasztja a szívünket.
Tipikus csajos könyv. Szép borító. Könnyed történet. Néha nagyon klassz francia hangulat, Párizs. És úgy tűnik ez el is bír egy egész könyvet.
A mozik, a Szajna, a Pantheon, a Zéró Pont, a temető, a francia kávézók, cukrászdák, könyvesbolt, szuveníresek, a Notre Dame. Különleges kis világot alakít ki. Ötletes és igazából a körülményekhez képest egész eredeti, ha már Párizs.
Sajnos az eredeti háttértbe egy átlagostól is átlagosabb, de kedves történet került. A főszereplőket igyekezett a szerző a bájos kategóriába besorolható természettel felruházni. Ez egyes helyeken működik, mert lágy és szerethető, máshol átmegy bugyutába és butába.
De mint írtam, Párizs és a hangulat elviszi a regényt. Ennyi elég is.
És nem lehet nem összehasonlítani a SZJGvel. Pedig igazából tényleg nem lehetne, nem kellene... De mégis megteszik az olvasók. Én is megtettem. Olvasás közben is.
(... és már napok óta érzem, hogy lassan ideje az újraolvasásnak. Mármint a SZJG esetében...)
Egyszerolvasós, akkor szeretős, utána lehet elfelejtős.
Kedvenc mondatom: :)
Azt kívánom, történjen úgy, ahogy a legjobb nekem.
Azt mondom neki, hogy a saját történetemet próbálom
elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy
fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem
úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy
történjenek. Azt mondja: – Igen. Vannak életek, melyek a legszomorúbb
könyveknél is szomorúbbak.
( ... és akkor én inkább nem gondolok bele, hogy hogy is történhetett valójában, ha én olvastam a megszépített verziót...)
A Magyarországot 1956-ban elhagyó, ám magyar állampolgárságát a mai napig fenntartó Agota Kristof a svájci Neuchâtelben él.
Mivel műveit francia nyelven írja, és többnyire a nagy presztizsű,
párizsi Seuil kiadónál publikálja, regényei, novellái és drámái a világ
minden táján – még az európaitól igencsak eltérő kultúrájú Japánban,
Kínába és Koreában is – utat találnak az olvasókhoz.
A „Trilógia” első, „A Nagy Füzet” című részéből több színpadi
adaptáció készült, s tervezik megfilmesítését is. Az írónő világhírű,
immár negyven nyelvre lefordított regénytrilógiája egy ikerpár drámai
fordulatokban gazdag élettörténetét tárja elénk.
Ahogy a második világháború idején kezdődő, fél évszázadon átívelő
történet első részének többes szám első személyű alanya, a „mi” a
későbbiekben átváltozik „én”-né, úgy válik egyre bizonytalanabbá az
ikrek, Lucas és Claus identitása (nem véletlen, hogy a nevek egymás
anagrammái), s a fikció és a valóság közötti határ visszamenőleg is
teljesen elmosódik. A két főhős különböző lehetséges életútjainak
bemutatásakor az ikrek személyisége annyira összeolvad, hogy identitásuk
csak az utolsó rész elolvasása után tisztázódik megnyugtató módon.
Tisztázódik? De akkor ennek az utolsó résznek miért az a címe: „A harmadik hazugság”?
Hátborzongató. Félelmetes. Hatalmas. Felkavaró. Különleges. Könyörtelen. Megrázó. Egy világ, ahol két gyereknek az okozza a legnagyobb problémát, hogy
A simogatást nem lehet eldobni.
Sok sok tőmondat. Szereplők, akik fájnak. Szereplők, akik háborúban élnek. Szereplők, akik felkészülnek a fájására. Szereplők, akik kegyetlenek. Szereplők, akiknek közben valahol mégis teljesen helyén van az értékrendjük.
– Valami szerencsétlenség érte Petert? – Nem, nem
Petert, hanem attól tartok, az egyik barátját. A gyerek azt mondja: – Az
ugyanaz. Vagy talán még rosszabb. Lucas magához szorítja Mathiast.
– Igazad van. Az néha még rosszabb.
Okos kis könyv. A valóságról. A vágyakról. A túlélésről.
Emberi sorsok(k). Álmok. Rémálmok.
De a puma elmegy mellettem, zavartalanul folytatja
útját, s végül lefekszik egy gyerek lábához, aki az utca túlsó végén
áll. A gyerek korábban nem volt ott, most ott van, simogatja a lábánál
fekvő pumát. A gyerek azt mondja nekem:
– Nem harapós, az enyém. Nem kell félni. Nem eszik embert, nem eszik húst, csak a lelkeket eszi meg.
Elszorul az olvasó szíve... igaz, mi nem edzettük magunkat a szavakhoz.
Három regény. Egyben? Külön?
Jóvátehetetlen életek...
A film előzetese. Nem tudom, hogy meg szeretném-e nézni. Filmrajongóknak azért szerintem kötelező, hiszen egész biztos hatalmas élmény lehet. Én szeretem meghagyni a könyveket a saját világukban. Magamnak.
Te boldog ember vagy, Klaus. Azt felelem: – Igen. Nagyon boldog. Gondolom, magának is van családja. Azt mondja: – Nem, nincs. Mindig egyedül éltem. – Miért? Lucas azt feleli: – Nem tudom. Talán mert senki nem tanított meg szeretni.
